Az arc, mint a szellem durva
fizikai szinten manifesztálódó lenyomata az embert minden korban
foglalkoztatta. Egyes korok szimbólumként, érzelmek és hiedelmek kifejezőjeként
az ábrázolás eszközévé emelték, más korokban pedig egyenesen a személyiség
mélyebb rétegeire következtettek belőle, általa személyiségtipológiákat
állítottak fel. Egy biztos, az arc az ember saját külsejére írt önéletrajza és
személyes szellemtörténetének kifejezője is egyben. Valószínűleg nem létezik
olyan ember, aki ezt ne tapasztalta volna, viszont olyan is kevés van, aki
ennek jelentőségére ráébredt.
Az természetes
és így egyfajta módon észrevétlen jelenség is, hogy kapcsolatainkat,
kapcsolatrendszerünket valójában a különféle arcokból kiolvasható jelzések
alapján építjük fel. Benyomásokat szerzünk, és a benyomások keltette szimpátia,
vagy unszimpátia érzése alapján eldöntjük, hogy kikkel akarjuk körülvenni
magunkat. Ugyanakkor, mint minden másban, ebben is többnyire pillanatnyi,
legfeljebb rövid ideig tartó benyomásainkra hagyatkozunk és nem fejtjük fel az arcszöveg mélyebb rétegeit. Pedig, ahogy
minden szövegnek, az arcokról leolvasható szövegeknek is vannak mélyebb
rétegeik. Ahogy a világegyetem végtelen kiterjedésű, úgy az arcok története és
üzenete is.
A keleti
filozófiai iskolák egyenesen kimondják, hogy leszületése előtt a lélek maga
választja ki azt a fizikai testet, melybe soron következő élete kezdetén
alászáll. A lélek mindig olyan testet választ, ami evilági céljainak és
feladatainak végrehajtása szempontjából számára a legkedvezőbb otthont képes
biztosítani. A lélek céljait és aktuális feladatait mindig korábbi
szellemtörténete határozza meg, vagyis az az információ bázis, mely ezt
megelőző tapasztalatai, felismerései függvényében lényére tapadt. Ennek
megfelelően értelemszerűen rengeteg féle testet ölthet magára, attól függően,
hogy szellemi fejlődésében jelenleg hol tart, illetve, hogy mit kell aktuális
életében megtapasztalnia.
Ahogy az egyes
történelmi korok és az emberiség szellemtörténete változott, vele együtt az
arcok is. Elég csak a XX. század emberi arcain végigtekinteni. Néhány évtizedes
különbséggel az arcok – ahogy az emberi jellem is – gyökeres változást mutatnak.
Az csak az érem egyik oldala, hogy minden arc igazodott saját korának
„arcdivatjához”, de, ami ennél fontosabb, az érem másik oldala, vagyis, hogy az
arcok nem is elsősorban mimikája, de kisugárzása, a kor szellemének arcokon
keresztül történő átsugárzása mást mutat. A XX. század eleji arcokról a
mostaniakhoz képest természetesség, nyíltság, elegancia, egyfajta erkölcsi
tartásból származó magabiztosság, az igényes életre való törekvés szándéka
olvasható le, még akkor is, ha az akkori ember számára érzékelhető volt, hogy
hamarosan az évszázad legnagyobb és legdrámaibb kihívásaival néz szembe. Ezzel
ellentétben ma az arcok sokkal durvábbak, karakteresebbek vagy éppen művik,
képlékenyek. Az emberek egy részének arcvonásaira a kor indukálta szomorúság,
keserűség, tanácstalanság, netán agresszió, vagy éppen a jellegtelenségbe és
uniformizalódási hajlamba torkolló homályosság van írva. Ahogy az
egyéniségekből típusok lettek, úgy lettek az arcokból is maszkok. Éppen ezért
képtelen egy XXI. században élő színész eljátszani egy, a XX. században
játszódó történet főhősének szerepét hitelesen. Az ő arca, mozdulatai, reakciói
végérvényesen a XXI. század világába lettek ágyazva. Kevés itt azt megemlíteni,
hogy az egyes történeti korokban élő emberek életmódja más volt, ami ennél
fontosabb, hogy egyéni és kollektív szellemtörténetük is. Az életmód mindig
csak másodlagos, felszíni jelenség, mely sokkal enyhébb – bár nyilvánvalóbb –
megnyilatkozása annak, ami a szellem szintjén már rég jelen van.
Nem is az itt
a legnagyobb probléma, hogy az arcok változtak, hanem az, hogy elfelejtettünk
az arcokból olvasni. Ahogy a modern világban minden összekeveredett úgy,
vesztek homályba előttünk a különféle arcok összehasonlító skálájának minőségi
határvonalai. Ma már minden eszme tetszőleges arc mögé bújhat, nem válogatunk.
Nem olvasunk arcokból élet- és szellemtörténetet. Nem arról van itt szó, hogy
aki esetleg nem szép, az gonosz is, hanem arról, hogy miért nem tudunk
különbséget tenni azok között, akiknek csak az arca szép, de romlott eszméket
hajszolnak, illetve azok között, akik bár nem mosolyognak állandóan ránk, de az
életet sugározzák, még akkor is, ha ezt egy átlagos, vagy netán kevésbé
esztétikus arcon keresztül teszik.
Anélkül, hogy
bármifajta különösebb vallási bölcselkedésbe fognánk, kijelenthetjük, hogy a
gonosz ma kifejezetten esztétikus, ártatlannak, megnyerőnek, vonzónak tűnő vagy
éppen nyilvánvalóan félelemkeltő, agresszív, olykor kifejezetten betegesnek
ható, démonikus arcok segítségével dolgozik. Ahogy a lét egészét áthatja a
humor, e tekintetben is tetten érhetjük a humor egyfajta ironikus változatát.
Ugyanis a démonikus eszméket képviselő emberek egy része nem tudja magáról,
hogy démonikus hajlamokat képvisel, más részük pedig tagadja. Éppen ezért az
élet e téren is azt igazolja, hogy itt szintén a felismerőnek, az olvasni tudónak
van feladata. Az olvasó pedig tudja,
hogy az ilyen élettényeken csak kinevetni szabad, elszomorodni rajtuk nem!
Ugyanis hiba volna nem felismerni, vagyis elmulasztani azt, hogy mindig az van
hatalmi pozícióban, aki egy információnak birtokában van. A modern ember
önbecsapása ebben a tekintetben a legnyilvánvalóbb, mivel az jellemzően, és
folyton ismétlődően azt hiszi, hogy helyzetében tehetetlen, kezében nincsenek
eszközök, a démonikus erők legyőzik. Így esik saját ideológiájának csapdájába,
mely valójában azzal egyenlő, mintha a hal ejtené foglyul a halászt. A démoni
kihalássza, és foglyul ejti a látót. A valódi látó viszont bátor és cselekvő.
Felismeri helyzeti előnyét és kihasználja tudását. Olvasni mer és akar az
arcokból. Látja, érzékeli, hogy hamis és kíméletlen arcból egyre több van, de
azt is tudja, hogy mit kell tennie.
Az arcok
világa az egyetlen olyan élő könyvtár, mely minden korban rendelkezésre áll, és
amelyből akár az egész emberiség szellemtörténete kiolvasható. Ha az Egész Egységes, az arcok természetesek, élettel telik, átsugároznak
rajtuk a világtörvények, az emberi lét alapvető erkölcsi rendje. Ha az Egész szakadni kezd, osztódik, és
felszínre jut az ego, az Én és az Enyém, az arcok torzulni, fakulni
kezdenek és csak a szándék olvasható le róluk, a szellemi lélek a látens lét
állapotába süllyed.
A végidőket
éljük. A földi létezés jelenlegi formájában elérte tűrő- és működőképességének
határát. Hogy mi lesz ezután, nem tudjuk, de valamifajta változás
szükségszerűen be fog következni. Figyelve a körülöttünk lévő embereket,
megfigyelhető, hogy a létezés a kialakult körülményekre egyértelműen reagál.
Lesarkítva a tipizálást, általában véve két fajta ember születik és formálódik
az elmúlt évtizedekben: az erős, határozott jellemmel és markáns, masszív
fizikummal rendelkező, fizikai harcra, küzdelemre termett egyén, és a puha,
semleges, sodródó, nemtelen jellemű, gyenge fizikumú individuum, aki az
összefogás erejére épít. Ez az állapot jelzi azt előre, hogy a leszülető
emberek egy része fizikai erejét kihasználva, más része pedig az eszére építve
fogja megvívni azt a küzdelmet, melyet követően csak az egyik fél marad talpon.
A teremtés, tehát érezhetően készül valamire. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy
ezek mellett léteznek még hagyományos emberek is, átlagos testalkattal, köztes
külső jegyekkel, egészséges erkölcsi érzékkel. Ők vagy korábbról ragadtak itt,
vagy harmadik fajta emberként születnek ide, előbb-utóbb ráébredve arra, hogy
nekik a fényhozók szerepkörében kell feladatot vállalniuk. Ideális körülmények
között a három fajta embertípusból a végjátékban a harmadik akarata érvényesül,
noha ez a csoport (kevés kivételtől eltekintve) tudatosan tulajdonképpen nem is
akar részt venni a küzdelemben, csupán belecsöppen abba, amit a másik kettő előidéz.
Ha azt
mondjuk, hogy létezik szabad akarat, azt is meg kell említenünk, hogy bármely
emberfajta csoport jelenlegi képviselője önszántából átpártolhat egyik vagy
másik csoporthoz, ezáltal pedig vagy felfelé, vagy lefelé fejlődhet. A
lehetőség adott. Még semmi sem eldöntött, csupán a tényekből, a társadalmi
folyamatok pillanatnyi állapotából lehet következtetni tendenciákra, kimeneti
lehetőségekre. Mindenesetre, aki teheti, igyekezzen olvasni az arcokból és
legyen figyelmes, mert a rosszarcú emberek köztünk járnak!