Minden kor műveltsége abban mérhető le, hogy az adott
népcsoportban, társadalmi közegben az elaljasodás mely foka megengedett – mégha
csak kis csoportot érintő, szélsőségesnek mondható társadalmi jelenségként is
–, nem az aktuális kor viszonyaihoz mérten, hanem az emberiség teljes
szellemtörténetének szempontjából. A mai magyar irodalom egy szegmense például
kifejezetten káros hatást fejt ki, és minél feljebb lépdelünk a kortárs
művészet képzeletbeli (vagy nagyon is kézzelfogható) szegmenseinek
lépcsőfokain, e szegmens annál több képviselőjével találkozhatunk szembe. Ők
azok, akik többnyire a klasszikusok hátán fokozatosan feljebb kapaszkodva,
látszatértékeket teremtve jelentős pozíciókba kerültek, hogy onnan aztán teljes
intenzitással a nyakunkba zúdíthassák önmagukat és az általuk képviselt,
további értékválságot katalizáló tartalmakat.
Ők
elsősorban azt mondják (nem is magyarázat képpen), hogy pusztán az aktuális
társadalmi realitást örökítik meg és tükrözik vissza, ugyanakkor kérdés, hogy
ez mentségül szolgálhat-e bármivel kapcsolatban is? Közönséges, üres, sivár,
lelketlen tartalmakat hoznak létre, gondosan megtöltve azokat obszcenitással,
közhelyességgel, és még a legegyszerűbb pszichés diagnosztizálási módszereket
alapul véve is az orvostudomány képviselete alatt álló tudományterületek
valamelyikébe utalható gondolatokkal. Egy-egy ilyen mű lényegében pszichiátriai
látleletként szolgálhat, komplett diagnózis állítható fel általa. Az
elsivárosodott lelkű, állati ösztöneinek élő, a realitástól elszigetelt és
tanácstalan, talajt vesztett ember művészete ez, akiből a szégyenérzet teljesen
kiveszett. Leírja, mert leírhatja és büszke rá, mert van, aki számára büszke
lehet. Ebből a fajta művészetből pedig divatot teremt, olyasfajta divatot,
melynek elfogadása és követése mintegy a bekerülés feltételét jelenti magasabb
körökbe, amennyiben persze ezeket a magasabb köröket ő maga határozza meg. Ám a
kérdés az, hogy mit tesz hozzá az a szerző és az a csoportosulás a művelődéshez
és kultúrához, mely csak saját, beteg korát és önmaga láthatóan megfakult,
szegényes, alásüllyedt lelki világát képes megörökíteni, kategorikusan
elutasítva minden mást? A művészet feladata nem éppen az volna, hogy a kor
szellemét mindenkoron a lehető legmagasabbra emelje? Mit nyújt az a társadalom
és a közönség számára, aki műveltségben és emberségben maga sem több, mint
azok, akik ellen éppen az emberiség időtlen értékeit képviselők csoportjai
harcolnak? Egy elhallgatni való korról elhallgatni való módon írni miért
büszkeség?
Valahol itt érhető tetten az önmagunkba
tekintés megkísérlésének és a realitás érzékelésének teljes hiánya. Az ilyen és
ehhez hasonló csoportosulások működése kifejezetten veszélyes az emberi
szellemre nézve. Tagjai mégis rendkívül makacsul és tettre készen ragaszkodnak
kivívott pozícióikhoz, lehetőségeikhez, valamint elsősorban és legfőképpen
ahhoz, hogy egymás számára megfeleljenek. Ugyanis, végtére nem tesznek mást,
mint egymásnak írnak. Ez a kortárs irodalom egyik legegyértelműbb íratlan
szabálya: egymás számára írni, egymást a különféle pozíciókban megerősíteni, a
többiről pedig nem tudomást venni, az egész jelenség által mesterségesen
szellemiséget rontani, a hagyományos értékeket elhallgatni vagy kiirtani.
Ami ezen felül marad, azt lehetne ma igazán
hermetikus irodalomnak nevezni, mivel a hermetikus kifejezés önmagában véve azt
jelenti: elzárt, hozzáférhetetlen, titkos, bűvös. Ma pedig szinte minden ide
tartozik, ami hagyományos, ami bölcselkedő, ami éra-kritikus, ami nem öncélú,
ami kortól független, időtlen értékekről szól, ami a felemelkedést szolgálja,
Az ilyen most láthatatlan vagy éppen nagyon is gondosan kihangsúlyozott és
szilárdan álló falakba ütközik. A lehetőségektől elzártan, észrevétlen, a
felszín alatt mocorog mindig csak éppen annyi levegőhöz és közönséghez jutva,
mely életben maradását átmenetileg biztosítja. Fennmaradásában pedig jelentős
szerepet játszik az, hogy mennyire tud a játékszabályok szerint játszani.
Az amatőr és a professzionális irodalom közös
vonása, hogy mindkettő egyaránt egyetlen, mindennél lényegesebb szempont
alapján értékelhető, ez pedig a tartalom. Ugyanis a formára alkalmazott
bravúrok, vagy a műfaji különlegességek csak a hozzáértők számára érdekesek és
értékesek. A laikus olvasó minden esetben a tartalom alapján dönt. Számára nem
létezik amatőr vagy professzionális irodalom, csak kedves, vonzó, izgalmas,
érdekes és értékes vagy taszító és érdektelen tartalom. Ám végeredményben az
avatott, hozzáértő műkedvelő is elsősorban tartalom alapján választ olvasmányt.
Az irodalom hitelességét és az iránta ébredő igényt és kíváncsiságot mindenek
előtt tehát a tartalom adja. A tartalomközlés pedig felelősség. Öncélú és
erkölcsromboló, üres és jelentéktelen tartalmat közölni nem közérdek. Egy szerző
jelentősége abban mérhető le, hogy a közérdeket (akár saját kárára is) mennyire
tartja szem előtt. Ez adja az amatőr és a professzionális szerző közötti
különbséget is. Nem elsősorban a hozzáértés, hanem a szándék és a hozzáállás
különbsége. A professzionális szerző szándékaiban, az olvasó és az irodalom
iránti alázatában több. Felismerte, hogy az adott korban és helyzetben milyen
tartalomra és magatartásra van szükség, e mellett pedig makacsul és
eltántoríthatatlanul kitart. A hiányokra fókuszál és nem a várható
haszonra. Persze mondhatnánk azt, hogy az irodalomnak nem árt, ha
sokszínű és megvan benne mindennek a helye, ám ez a frázis egy ponton elkezd
sántítatni, mégpedig onnantól, hogy egyes tartalmak kifejezetten ártónak
értékelhetőek, a valóban tartalmas irodalom pedig nem kap kellő teret és
rangot.
Érdemes odafigyelni arra, hogy a
világirodalom történetét végigkíséri egy visszatérő és elfojthatatlan törekvés,
vagyis, hogy az ember eredeti erkölcsi rendjét fenntartsa, ha pedig az
feledésbe merült, helyreállítása. Ha ezt a fajta tartalmat és üzenetet
megpróbálják elnyomni, az adott kor önmagát, elődeit, az emberi mivoltot
igyekszik elfojtani és semmibe venni. Az irodalom nem kisajátítható és
nem szabadon felhasználható. Eszköz, mellyel tudni kell bánni, csatorna, amin
keresztül megnyilatkozik valami, az individuumnál fontosabb. Közügy és
közérdek, melynek minden nemű, a közösség épülését szolgáló formáját támogatni
kell, ez biztosítja ugyanis szellemkincsünk fennmaradását és átörökítésének
folytonosságát. A jelen szellemi értékeiért és az utókorra hagyott tartalmakért
pedig mindnyájan egyaránt felelősek vagyunk!
A történelem folyton ismétlődő leckéit ma
sem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. Minden kort, társadalmat,
nemzetet utolér az a sors, amit tudatosságával vagy figyelmetlenségével vív ki
magának. Jelen kell lennünk jelen létünkben! –
ez az az üzenet, melyet az emberiség egész szellemi hagyománya minden koron
üzen az őt követő generációknak. Ha ezt az üzenetet figyelmen kívül hagyjuk,
fel kell tennünk magunknak a következő kérdéseket: Nincs itt az irodalom ideje,
a valódi irodalomé? Akkor minek van ma itt az ideje? … és biztos jó az nekünk?
Mert, ha nem…, akkor miért…?
* Részlet a Belletrisztika és
hagyományos (filozófia) irodalom című írásból.
