Az Örzőktől az Őrzőkig: visszaírás, visszahallgatás

„Még felkiáltsz: »Az nem lehet, hogy oly szent akarat…« De már tudod: igen, lehet…”

(Márai Sándor: Halotti beszéd, részlet)

I. Vissza írás

„Mi nem kell a közönségnek? A komolyság: vagy ahol a komoly hang kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba elmélyedés; az alaposság; a hosszabb lélegzetű munka; és semmi, ami komolyabb figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet vagy csekély ismeretet, például polgári iskolai műveltséget kíván.”

(Ambrus Zoltán: Irodalom és újságírás, részlet)

Egészen pontosan tudom, hogy vissza írok, vissza a múlt század első felében fénykorukat élő szerzőknek, Bródynak, Hamvasnak, Abrusnak, Márainak, Babitsnak, József Attilának stb. Főként az esszéíróknak, néha a költőknek, még ritkábban a regényíróknak. Mindenkinek, akiről tudom, hogy fontos volt neki két dolog: a Nemzet és az Önvaló – a lét magasabb szinten történő értelmezése. Hozzájuk kell fordulnom, mert tudom, hogy ők értik, miért fordulok irányukba, és azt is, hogy értéket örökíteni ma csak így lehet. Nem a jelenhez szólva.

A jövőt teljes tudatossággal nem tudhatjuk megszólítani, és voltaképpen direkt módon nem is igazán lehet. A maradandó mű ezt automatikusan eléri, a szerző pedig nyilvánvalóan tudja, hogy ez a potencia éppen benne van-e az adott műben, vagy nem. Mindig úgy ír, hogy tisztában van vele: a jövő megszólításával közvetlen nem kell foglalkoznia.

Vissza írok, mert tudom, hogy várják. Ezt jelzik is. Egészen élő is kitapintható ez a visszacsatolási igény. A mű véghezviteléhez olykor tanácsokat is adnak. Hozzásegítenek a megfelelő eljárások kiválasztáshoz, a kulcsfogalmak körvonalazódásához, a lényeg, az itt és most lényegének legteljesebb megértéséhez. Ők a legutolsó ilyen generáció. Hozzájuk még nőni kell, tőlük erre és egyre tovább csak csökkenni lehet. Ha valaki tudok és akarok lenni, az egyedüli, amit vállalhatok, hogy Ők leszek. Nem orvos, nem fizikus, nem szociológus, nem antropológus, nem filozófus, nem teológus, hanem mindez egyszerre, Költő, Író, Ők.

Nincs ebben semmi értelmetlen és értetlen elhamarkodottság, léha lelkesedés, ostoba rajongás vagy egyszerű, szánni való majmolási ösztön. Nem rajongok értük. Szeretem őket. Szeretem, mert leellenőriztem lényük, és bizonyosságot szereztem. Nem érdekel, hogy a Nyugat a Nyugat, nem érdekel, hogy azt mondják…, nem érdekelnek a dicséretek és nem is kigondoltam, leellenőriztem. Kezdve a sort Baktayval és Kaczvinszkyval. Szép lassan felgöngyölítettem, hogy nincsen olyan a világirodalomban, ami ne lenne meg a magyarban. Aki magyar irodalmat tanulmányoz, világirodalmat tanulmányoz. Éspedig akkor, ha főként 1900-tól 1950-ig bezárólag vizsgálódik, vagy legfeljebb 1870-től 1960-ig. A többi ráadás. Nem kevesebb, de ismétlés. Ismételni pedig előre és hátra is lehet.

Azt hiszem annyi alapos tudást és lényeglátást, mint mellyel ők bírtak, egyetlen élet alatt összeszedni nem lehet, kivéve, ha az ember aszkétaként ásramokban vagy éppen a hegyekben, erdőkben, eldugott, magányos helyeken él. De tudtommal aszkéta egyik sem volt. Inkább világjáró és világlátó. Éppen azért kell visszafordulni hozzájuk, mert a jövőhöz csak így tudunk szólni.

II. Posztumusz

„Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”

(Kölcsely Ferenc: Huszt)

(In medias res!) Megnyugtató, hogy létezik az irodalomban a kilátás, miszerint egy adott téma jelenlegi tárgyát valaha meg fogják érteni, ha most nem is értik. Ha ez a kilátás nem létezne, számos mű nem születne meg, mivel bizonyos, hogy azokat a szerzőket, akiket jóval munkásságuk tényleges kifejtése után ismer fel a közönség, csak ennek a jövőbeli ténynek a tudatában lehet írásra buzdítani. És ebben is csak a felismerés bíztathatja őket, a megismerés nem, mivel őket magukat teljes valójukban sosem ismerik meg, a jövő nemzedéke idealizálja tulajdonságaikat. Aki arra számít, hogy az írás által megismertetik, nem írónak való. Író csak önfeladó személy lehet, aki személyes érintettségét hajlandó levetni.

A posztumusz író, már most posztumusz író, a poszthumusz írókba pedig a lelket folyamatosan önteni kell, elsősorban önmaguknak, felsőbb tudatosságuk által, a jelenben, mert már annak tudata sem könnyű, hogy a jövőnek írnak, ám az még nehezebb, hogy egy távoli generációval társalognak. Az ilyesmire korábban csak az önmegvalósított mesterek voltak képesek. Egyedül az ő imáik tudtak áthatolni az időn, és univerzálissá, transzcendentálissá válni. Az író pedig még csak nem is mester – bár a legközelebb áll ahhoz, hogy azzá legyen –, így rá a köznapi lét és a transzcendens lét közötti hánykódás esik. Ennek tényét minden gond nélkül nyomon követhetjük bármely, önmagát munkássága megélése közben elpusztító szerző életén keresztül. A költőt, az írót elpusztítja saját életműve. Ő nem a kereszt elbírására, a passió végigjárására és végső soron az emberiség megváltására született felkészült lélek. Inkább áldozat. Amint Jézus nem volt áldozat saját történetében, mivel önmaga által vállalt útját járta be, úgy áldozat az író, akivel a dolgok csak történnek. Egyetlen lehetséges reménye az lehet, ha feladatát felismeri, vállalását tudatosítja, és rábízza magát az Akaratra, feltételek nélkül. Ekkor tud csak kilépni az áldozat szerepköréből. Ez az út elején járóknak első ránézésre nehéznek tűnő feladat, ám megnyugtathatja őket küldetésük minőségéből fakadó könnyebbsége, ami abban áll, hogy az ember mindig ott van otthon, ahol éppen fizikailag nincs jelen. A poszthumusz író a jelenből a jövő generációjához szökik, ráadásul meghívásra teszi ezt (noha paradox módon a meghívásról nem tud). Idegen környezetben pedig az embert mindig sokkal kedvesebben fogadják, mint saját, megszokott és biztonságosnak hitt életterében. Így születnek minden időben a titkos tanítások, mert titkos tanítás az, ami a jelen számára nem ismeretlen, de megfejtetlen, a jövő generációinak pedig már szemlélet, életút, táplálék.

III. „…ahol az életek csak úgy sikerülnek…”

És hogy miért van ez így? Srí Caitanyát, a XV. századi vaisnava tanítót egyszer így kérdezte tanítványa:

– Mester, miért van az, hogy bár évezredek óta ismerjük az Írást, a Kalí-kor ellen mégsem tudtunk semmit tenni? Miért van az, hogy míg a világ egyik felén ismert és elfogadott, sőt kívánatos a szemfényvesztés, a szerencsejáték, a tiltott szerek használata, az erőszak, az állatok leölése, a szabályozatlan szexuális élet és a Kalí kor többi szimptómája, a másik felén szentek születnek, az emberek az önmegvalósítás útját járják, nem dúlnak háborúk, nem ismerik a kicsapongást, a szerénytelenséget, az álhatatlanságot, így életük végül befejezettnek tekinthető?

– Mert míg valahol az ember élet- és létkérdéseket tesz fel, az élet végső célját megismeri, ennek megfelelően az életét megtervezi és érzékeit ellenőrzése alá vonja, felismerve, hogy az emberi lény több mint a fizikai teste, mely csupán az anyagi és szellemi vágyak kielégítésének eszköze, addig mások, máshol, e tudás hiányában, máyá illuzórikus energiájának hatása alatt állva, ostobán, az érzékkielégítésnek élve, hasonlóan a fejüket vesztett tyúkokhoz, pusztán fel-alá rohangálnak, és időnként belekapírgálnak önmaguk vagy mások piszkába. Életükbe nem engedi be az Istent! Ott…, ahol az életek csak úgy sikerülnek, ahol az élet lényegét nem ismerik fel, és ennek megfelelően sorsuk eseményeit a kozmikus világtörvény beavatkozását letagadva, pusztán véletlenek értelmetlen láncolatának tekintik.

Ennek a szakasznak egyszerűen azt a címet is lehetett volna adni, hogy Sodródás. Hiszen az az ember, aki a Kalí kor hatása alá kerül, nem tesz mást csak sodródik. Ő az, aki a legostobábban és legszembetűnőbben becsapja magát, noha ebből semmit nem lát meg. Ugyanis az ilyen semmi másról nem beszél, csak a szabad akaratról, pedig abból van neki a legkevesebb. Azt hiszi legyőzte Istent, a világ és a többi élőlény pedig azért egzisztál, hogy kizárólag csak az ő akaratának hódoljon. De az igazság valójában az, hogy semmit nem győzött le. Legfőképpen és elsősorban önmagát nem. Szolga. Az elméje, az érzékei, az ösztönei, aztán a kötelességei, feladatai, érdekviszonyai, és a nála mégnagyobb manipulátorok rabja. Sudra, ahogy a Védák nevezik, vagyis egyszerű, tudatlan, önhitt, az egóját ellenőrzése alá vonni képtelen szolga. Legegyszerűbben kétkezi munkás, de ez nem teljes. A sudra kifejezés elsősorban tudatállapotot jelent. Annak az embernek a tudatállapotát, aki rendszertelenül eszik, alszik, szabályozatlan nemi életet él, hazárdjátékokat űz, élvezeti szereket fogyaszt, pénzsóvár, kapzsi, tunya, tompult, igénytelen, hajalmos a csalásra, kérdéseket nem tesz fel, befolyásolható, tartása nincs, de ítéletet mindenre vonatkozólag hoz, véleménye mindenről van, kicsinyes és öncélú szabályokat állít fel hatalmi helyzetének kivívása és fenntartása érdekben, állandóan a gazdaságról, az inflációról, és a politikáról beszél, de semmi olyanról, aminek a valósághoz köze van. Csak az ilyen emberrel lehet háborúkat vívni, csak az ilyet lehet megvezetni, csak az ilyen biztos mindig az igazában. És ez az embertípus, aki képtelen elviselni a fényhozókat, az ellenlábasokat, a mestereket és tanítókat, a különcöket, az igazmondókat, a költőket, az írókat a világ világosságának őrzőit. Az őrzők ugyanis mindig terveznek, szabályokról és törvényszerűségekről beszélnek, ő pedig csupán sodródik, lebeg, életét meg nem szervezi, az csak megtörténik vele. Fura, hogy éppen ő az, aki akarva-akaratlan eleget tesz a Biblia felszólításának: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet!”. Időről-időre ezt teszi ugyanis. Évszázadról-évszázadra sokasodik és egyre többen lesz. A Káin-ember, a Káin utód. A gyilkos, aki nem érti, hogy a gyilkosság miért bűn. A tanítvány, aki nem érti, hogy miért kell tanulnia.

Nos, most Ő az, aki ítél, aki dönt ember, föld, Isten sorsáról!

IV. Elmejáték

Ha valamit kiismerek és működését megértem, mégha nem is láttam összes oldalát – melyek működése szempontjából érdektelenek, de mivolta egészéhez hozzátartoznak –, tovább nem érdekel. Isten és a világmindenség kutatásának rejtélyei ennek ellenére egészen régóta és szűnni nem akaró módon foglalkoztatnak, de vajon akkor is érdekelnék-e az embert, ha lehetősége volna Istent maradéktalanul megtapasztalni és kiismerni?

Tudom, hogy amint fent, úgy lent, amint a makrokozmoszban, úgy a mikrokozmoszban – Ennek alapján azt gondolhatnánk, hogy ha én így vélekedek erről a dologról, a nagy egész, a tömeg sem viszonyul másként hozzá. Ez azonban mégis egy olyan probléma, mely csak első ránézésre okoz zavart, valójában egyetlen tétellel fel lehet oldani: „…elmejáték az egész…” – ahogy Kurdi Péter írja Sorsbiznisz című versében, s mint ahogy az egész kelet bölcseletéből tudjuk, itteni létünk pusztán játék, az elme játéka máyával, az illúzióval. Ha az elme ráun valamire, rögtön új tárgyat kezd kutatni szerelmének. Éppen így működik az összes szerelem és talán az istenszerelem is. De egyetlen különbség mégiscsak mutatkozhat egyik és másik között, mégpedig az íz, vagyis az, hogy eltérő íze van a minden egyébnek, és az abszolút egynek. Így az abszolút egyet az elme nem unja meg, hanem elrágódik rajta, sőt élvezetét, boldogságát leli benne. Ezt a kelet maradéktalanul megfejtette és magáévá tette. Az egyetlen dolog, amiről mi itt nyugaton évezredek óta tanúbizonyságot teszünk, hogy ezt a transzcendentális ízt nem ízleltük meg. Ez itt csak igen keveseknek jutott osztályrészül. Éppen ebben lehet rálelni annak okára, hogy miért kell a jövő megérintéséhez visszafordulnunk a múlt felé, illetve, hogy miért van annyi posztumusz szerző. Ők (a régiek) még értették, a posztumusz szerzők pedig még mindig értik és őrzik az erről szóló tudást. Hogy miért? Mert a múltban erről még sokkal többen tudtak, ők, az újabbak, a posztumusz szerzők pedig szintén ráleltek erre a tudásra. Ők, a kevesek. Akik ismerik az abszolút egy ízét.

Tudók és őrzők, nem feltétlenül azáltal, hogy kizárólag csak Istenről beszélnek, hanem azáltal is, hogy zsenialitásukban az isteni energia hajóereje munkálkodik. Küldetéssel bírnak és a transzcendens kisebb-nagyobb részét bár eltérő arányban de önmagukon keresztül kinyilatkoztatják. Őrzők, az isteni energia, a megváltó fényszikra őrzői. Munkásságuk és életük egyfajta példázat. 

A jelenben, a zűrzavar, a Kalí-kor mostani fokán rendet tenni csak nagyon nehezen lehet. Már Ady is e kor szimptómáival összefüggésben figyelmezteti az Őrzőket:

„Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Intés az őrzőkhöz... De kik az őrzők? Azok, akik mindenkoron a kialakult kedvezőtlen helyzet ellen fellépnek, a szellem és az erkölcs abszolút, változatlanul érvényes, az ember veleszületett és generációról-generációra ösztönösen, bár tudattalanul átöröklődő igaz tudását őrzik. Mindig igyekeznek a megelőzés eszközével élni, vagy közbe lépni és figyelmeztetni, ha az ember ettől eltér. „A történeti, főként az újkori ember abban a tévedésben él, hogy az intenzív művelés szellemét magának kell megteremtenie, a célt magának kell megállapítania, a színvonalat magának kell megalkotnia, az eszméket magának kell kigondolnia. Énjét arra fordítja, hogy a szellemet, a célt, a színvonalat, az eszméket kitalálja. Ezt a kitalált szellemet aztán kultúrának hívja. Nem tudja, hogy az intenzív művelés szellemét nem kell kitalálni. Kezdettől fogva kinyilatkoztatásszerűen megvan, és ha a szent könyvek írásban nem is őriznék, őrizné az emberi lélek változatlan és megváltoztathatatlan érzülete. Azt, hogy mit kell tenni, milyen tevékenységet kell folytatni, milyen színvonalat kell fenntartani, milyen eszméket megvalósítani, azt az emberben élő szeretet szelleme öröktől fogva tudja. Az erők az emberben nem azért vannak, hogy új szellemet találjanak ki.” – írja Hamvas Béla. Nos, az Őrzők nem tesznek mást, mint egész egyszerűen a kinyilatkoztatást, az igaz és a változatlan tudást vigyázzák és örökítik át mesterről-tanítványa, generációkon keresztül. Az aranykort pedig egyetlenegy dolog különböztetni meg az apokalipszistől, mégpedig az, hogy az elsőben az Őrzőkre még hallgatnak. Ez a Védák szerinti sravana, vagyis a hallás útján szerzett tudás elsajátításának folyamata.

Aki ma megélni és látni akar, annak vissza kell hallgatnia. Nem a mai értelemben vett józan észre, és nem a mai értelemben vett józan érvekre, hanem vissza, azokba az időkbe, melyekben az Őrzők üzenete még tisztán hallható, egyértelmű, minden kétséget kizáró volt. A jelenbe csak úgy lehet tiszta, építő és innovatív tudattal megmaradni, ha az ember az Őrzők szavaira még ott és akkor és úgy figyel, ahol, amikor és ahogyan még azt tisztán hallani lehetett. Vissza hallgatni pedig nem értelemmel és érzékekkel kell, hanem csak és kizárólag szívvel és az érzelmekkel. E hallás által lehet a transzcendentális ízt megízlelni és azoknak a szavát meghallani, akik e kritikus korszakon átlendítve a jövőbe vezetnek minket. Hogy miért éppen hozzájuk és miért éppen akkorba? Mert őket még ismerjük és elfogadjuk. Velük kapcsolatban még egész nyilvánvaló számunkra, hogy Őrzők. Az erejüket még érezzük, őket nem hagytuk az apokaliptikus kor jellegtelensége és komisz homályának felszíne alá süllyedni. Éppen ezért rájuk figyelve képesekké válhatunk meglátni a jelen őrzőit is. Ha megtanulunk éberen és tudatosan figyelni, a posztumusz szerzőknek nem kell többé poszthumusz szerzőknek lenniük, nekünk pedig nem kell kizárólag a múlt értékei felé visszafordulnunk, mert felismerjük a jelen értékeit, a jelenben működő Őrzőket is. Ez csak tudatos, tervezett élettel és felébredett elmével lehetséges.

V. Utóhang

„Emberi viszonyainkat is úgy válogatjuk meg, hogy elősegítsék önbecsapásainkat. Elkerüljük azokat az embereket, akik igaz visszajelentést adnak rólunk, rosszindulattal vádoljuk őket. Kedveljük az illúzióinkat támogatókat, akik kiszolgálják a hamis látszatok fenntartásának igényét. A folyamat végén bekövetkezik a keserű csalódás kapcsolatainkban.” (Popper Péter: A belső utak könyve, részlet)

Ma az embernek gyakran keletkezhet az az érzése, mintha a világban már csak tanítók lennének, tanítványok szinte egyáltalán nem, apostolok még annyira sem. Egy-egy kimondott vagy leírt gondolatra rögtön legalább 5-10 cáfolat érkezik, hozzá kell tenni, hogy a legtöbb esetben teljesen feleslegesen. Ezek többsége mind ugyanarról szól: emberek tudtukon kívül azt bizonygatják, hogy mennyire nem értenek ahhoz, amiről beszélnek. Fogalomzavarban szenvednek, vitapontjaiknak leellenőrzött gyakorlati alapja nincs. Kedvenc érvük az, hogy minden relatív. Ezzel akarnak minden értelmes kérdésfelvetés és válaszadás alól kibújni. S hogy miért van ez? Ahogy Hamvas írja egy helyen: „Mert lehet”. Nincs következmény.

Az embereknek nem emlékeznek már arra az időszakra, amikor még minden abszolút volt. Létezett egy válasz és az azzal összhangban történő cselekvés, ebből következően pedig a társadalmi rend. Nem tudnak hallgatni, megállni, lelassítani, a pillanatban megmaradni. A személyes boldogulás egyetlen útját abban látják, ha laza és felszínes érdekközösségeket hoznak létre, ahol a bizalom alapja a kölcsönös érdekeken alapuló segítségnyújtás.

Mindent tudnak, mindent akarnak, mindenre vágynak s kínlódva nyüszítnek, ha valami nem úgy történik, ahogy azt eltervezték. Egocentrikusak, mint a gyerekek. A világot csak a saját nézőpontjuk szemszögéből képesek szemlélni.

Ezen lehet változtatni. Amíg kegyelem és türelem létezik, addig lehet. Mindössze arra van szükség, hogy az ember tudomásul vegye: léteznek tanítók és tanítványok egyaránt, sőt minden tanító tanítvány és minden tanítvány mester is egyben. Némelyek, mint például az Őrzök, az angyalok, az alászállók, a kiemelt küldetéssel érkezők, a költők, az uralkodók, a tudósok stb. ebben a folyamatban hangsúlyosabb és látványosabb szerepkörhöz jutnak, de a lényeg mégis mindig ugyanaz marad: a nagy Egész egyetlen részét sem lehet különválasztani a többitől. Az Egész most azt a látszatot kelti, hogy csupán a részek összessége, pontosabban ezt a látszatot nem is ő kelti, hanem az emberiség átlagos, hétköznapi tudatszintje, elmeállapota. Viszont, ha az elme csapongása megszűnik, hasonlóan ahhoz, ahogy a felhő elvonul a Nap elől, újra láthatóvá, ragyogóvá, élhetővé válik az Egész is. Ez a világtörténelem során időnként szükségszerűen önmagától is bekövetkezik, mert a világegyetem a folyamatos egyensúlyi állapot fenntartására és visszaállítására törekszik, viszont sokkal természetesebb, veszteség mentesebb, ha az ember a rendet önként, maga állítja vissza.

Sravana! Meg kell tanulnunk ismét hallgatni, mégpedig a helyes és hasznos forrásra hallgatni. Istenre, Őrzőkre, múltra és végül a jelenre! Túl sokat beszéltünk és cselekedtünk már! Túl sok élet sikerült csak úgy…, ahogy éppen megesett, ahogy éppen megtörténhetett. A helyes meglátás igényével és követelményével ez összeegyeztethetetlen. A valóság tiszta, reális érzékeléséhez és így a pontos ítélethozatalhoz ez kevés.

Újra meg kell tanulnunk tanítványokká lenni, hallgatni, figyelni, alkotni, teremteni! Nem csak azokra figyelni, akik képzeteinkben, látszólagos érdekeinkben, önbecsapásunkban megerősítenek és támogatnak! Nem, rájuk a legkevésbé! Sokkal inkább azokra, akiknek a szeretete fáj! Mert a szeretet ma fáj mindazok számára, aki önbecsapásban, elméjük rabjaiként élnek. Rájuk nézve a szeretet őszinte és igaz volta kínként hat. De, ahogy szintén Hamvas e korra vonatkozóan írta: „Túl kell élni, ki kell bírni!”