Szegénység egy gazdag országban



Alapvetés

Mint, ahogy egyetlen társadalmi jelenséget sem érdemes pusztán profán, anyagias szempontok alapján vizsgálni, mert ez csak féligazságokhoz vezet, a szegénység kérdéskörének tárgyalása szintén nem választható le egy-egy ország, nemzet saját szellemkincséhez való viszonyának vizsgálatáról. Minden ország először szellemében, szellemiségében, tartásában szegényedik el s csak aztán az anyagiak terén. Igaz ez Magyarországra is, mely végtelenül szegénynek tűnik, ha az egy főre eső államadóság mértékét vesszük alapul, ugyanakkor páratlanul gazdag, ha nyelvében és hagyományában őrzött szellemkincsére tekintünk. Mint minden más esetben is, Magyarország elszegényedése a mindenkori lakosság saját nemzeti szellemkincséhez való viszonyában keresendő.
Egy nemzet addig élő, míg élő szellemi kultúrája, hagyománya. Ez esetben elég csak például Indiára gondolni, mely ország felbecsülhetetlen értékű vallási és filozófiai írásokat hagyományozott a világra, egyedülálló módon őrizve az emberiség évezredes spirituális kincseit, valamint annyi tanítót és tudósembert, mint semelyik más nép. India az időszámításunk előtti időkben, többek mellett szellemi nagyhatalom volt, mely a mai napig érezhető módon hatást gyakorolt a világműveltségre. Ugyanakkor az elmúlt évszázadok során bekövetkezett idegen megszállásnak, elnyugatiasodásnak, elanyagiasodásnak, elkapitalizálódásnak köszönhetően a világ valaha volt egyik legnagyobb szellemi kultúrája lakosságának többségét tekintve ma nyomorban él, ősi tudásáról megfeledkezve, hagyományait elhagyva. Igaz ez akkor is, ha India a mai napig a leghagyományőrzöbb nemzetek egyike.
Ahogy megtörtént ez Indiával, megtörtént más nemzetekkel is, köztük Magyarországgal. A magyarok ősei az időszámításunk előtti időkben nem csak fizikai értelemben, de a szellemkincset tekintve is nagyhatalomnak számítottak. Egyes fejtegetések még azt is kijelentik, hogy a magyar kultúrában gyökerezik az ősi világkultúra egészének gyökere. E tekintetben a magyarokra szintén hagyományőrző szerep jutott. Ősi szellemkincsünket sokáig generációról generációra örökítették, amíg az idegen befolyás ennek gátat nem szabott, a magyarságot ugyanis folyamatos támadás érte szellemkincséért. Soha egyetlen népet ennyi támadás nem ért történelme folyamán, ennek belátásához elég csak végigtekinteni történelmi múltunkon. Mindenestre ősi kultúránk nyelvünkben, meséinkben, krónikáinkban, népművészetünkben és egyéb forrásokban teljes egészében ránk maradt. Más kérdés, hogy az ezek megismerésére és megértésére vonatkozó lehetőségeket elvágták. Aki például költőként, történészként vagy más helyzetben felszínre igyekezett hozni ezt az elveszett tudásanyagot, ellehetetlenítéssel, megvetéssel találta szemben magát. Ahogy pedig egy nemzet eredeti helyzetének és identitásának tudata elveszik, előbb-utóbb összetartása és anyagi javai is elvesznek. És ahogy bekövetkezik ez nemzeti szinten, úgy bekövetkezik egyéni szinten is. Ahol nincs nemzettudat, ott előbb-utóbb a kisebb társadalmi intézmények összetartozás tudata is elveszik, míg végül a családtudat elveszte után, kizárólag az egyéntudat marad a felszínen. Így alakul ki az identitás nélküli, magára hagyott, bizonytalan biztonságérzettel rendelkező, állandó félelemben élő ember, akinek élettevékenysége arra korlátozódik, hogy pillanatnyi jóllétét biztosítsa. A szegénység nem arról szól, hogy nincsenek rendelkezésre álló anyagi javak – mert azok mindig vannak, az elosztás rossz, kevesek kezében halmozódik fel az anyagi javak egésze –, a szegénység az identitás elveszéséről szól.  A helyzet pedig fonák. Ugyanis az, akinek az alapvető életfeltételei nem biztosítottak, először élelmet keres és nem szellemkincse után kutat, ha viszont egy nemzet nem kutat szellemkincse után, anyagilag is ellehetetlenül. Ez esetben a kérdés kulcsa tehát az eredeti szellemiség elhagyásában van, mivel az az ősidőktől fogva adott, míg az anyagi javak forgó eszközök egy ember és egy nemzet életében is. Pontosan ennek okán érdemes egy kis kitekintést tenni a ma élő ember szellemiségére.

Szellemi körkép*

Ma a világra egyfajta módon felülről, vagy kívülről rátekintve az ember felettébb furcsa összképet lát: mintha az emberiség csak lenne, egész pontosan lebegne. Lebegne a semmi fölött és nem egy szakadék fölött, mert a szakadéknak van tere és a benne lévő térnek határai, a semminek viszont nincsen határa. Parttalan és kifejezéstelen. Olyan, mint a köztes lét állapota a halál és az újjászületés között. Talán még meglepőbb, hogy az emberiség lebegése nem statikus, hanem dinamikus, állandó, feszített és viszonylag gyors mozgás. Viszont e mozgás valahogy kívül esik a léten, az igazon, a lényegesen. Ez a csak van állapota. A cselekvő nem cselekvés állapota. Olyan állapot, amiben folyton történik valami, de nem történik semmi lényeges, vagyis olyasmi, ami emberi szempontból fontos volna.
Ebben a helyzetben az igazság és boldogság keresésnek szinte semmilyen tere nincs. Ezek a fogalmak passzívan és megnyilvánulatlan pihennek valahol az emberiség közös tudatterében, arra várva, hogy lehívják őket, párhuzamban rengeteg más, hasonló fogalommal, amiket az emberi szellem szintén e helyre utalt, mivel e korban minden, ami örök, raktározásra kerül, minden, ami pedig elhasználható, felszínre. A ma embere már nem szólít meg és nem hív le semmit, ami eredeti. Az igazságra, a boldoggá válás útjára nem kíváncsi, beéri pusztán annyival, hogy panaszkodhat hányatottnak vélt sorsa miatt. Ez a magatartásminta pedig divat lett. Gondos megfigyelés alapján világossá válik, hogy ma nem az a kérdés, hogy van-e igazság, hanem az, hogy miként lehet azt elkerülni, mivel mindenki, aki szembetalálkozik vele, hirtelen vakká, süketté és némává válik, életéből az igazmondókat száműzi, közösségeiből kirekeszti, s közben olyan fogalmakat értelmez át a maga szelleme szerint, mint a hűség, a tisztelet, a szeretet, a megbecsülés stb. Ezen átértelmezés lényege pedig pusztán a játék. Az ember azzal szórakoztatja magát, hogy a valóságot eddig soha nem látott mértékben eltorzítja és a maga képére formálja annak érdekében, hogy jól érezze magát. Kedvenc képzete az, hogy ő márpedig kereső, akármennyire nem keresi az igazságot, csak azt, ami adott pillanatban számára igaznak tűnik.
Ez a rossz tanácsadók világa. Rossz tanácsadók pedig azok, akik nem a létezés értelmére és a lélek eredeti helyzetének megismerésére tanítják a keresőt, hanem pusztán felszínes, életviteli tanácsokkal látják el, melyek által saját életében – s nem létében – sikereket érhet el. És ki ne akarna inkább sikeres lenni, mintsem önmaga? Ma az számít jó tanácsnak, ha valaki elmondja az öncélú sikeresség, a büntetésmentes képmutatás és csalás sikerreceptjét. Vagyis a fő kérdés ma nem az, hogy Ki vagyok én?, hanem, hogy Ki az, aki értem van? Erre való az ember számára a modern kor új vagyontípusa, a kapcsolati tőke. Ez a tőketípus minden eddiginél hatalmasabb. Pénz nélkül az ember tud még valamihez kezdeni, kapcsolati tőke nélkül nem. Akinek pedig kapcsolati tőkéje van, semmi szüksége nincs pénzre. E tekintetben pedig nagyon kemény árucsere és ember-kereskedelem folyik. Könnyen válhat bárki először raktári kellékké, aztán már a raktárból is kifutó, leselejtezett árucikké.
Az ember nem ismeri már a szerelmet, mert, ha ismerné, tudná: a szerelem legszentebb szentsége felkutatni és szolgálni annak tárgyát, a múzsát, nem pedig eljövetelére és igába hajtására várni. Márpedig a ma embere nem szolgálni akar és nem szerelmes a létbe. Az ilyen tudatlan ember uralkodni akar, hatalomvágy fűti, s amit nem tud uralma alá hajtani, azt száműzi s létjogosultságát felfüggeszti. Mindeközben gyáva, mert nem meri magát feltételek nélkül átadni semminek és senkinek. Tudásszerzése kizárólag a szimpátián alapul. Attól, aki számára szimpatikus, válogatás nélkül mindent elfogad. Nem a lényeges és az igaz megismerésére törekszik, hanem arra, hogy egy számára szimpatikus úton jobbá, könnyebbé tegye életét, igazolja önmaga képzetét a világról. Így csalja meg a hamis, a tudatlan ego, a valós egot, mely az őszinte megismerés szolgálatában áll. Ám ez egyáltalán nem meglepő. Ahogy a kor embere nem hisz már a monogámiában, úgy az önmagával szemben tanúsított hűségben sem. Annál, pedig, hogy nem ismeri önmagát, csak az kétségbe ejtőbb, hogy még csak nem is igyekszik hű lenni magához, mert az önmagához hű ember tisztában van saját, valós érdekeivel és ennek megfelelően vágyik arra, hogy  megismerje önmagát és léthelyzetét. A tudattalan embert mindez taszítja. Elvonatkoztat tőle minden lehetséges úton, jelentőségét mereven tagadja. Álmodik, és nem kíván álmából felébredni. A szendergő jellem mindent elkövet, hogy álmából ne rángassák ki s cselekednie ne kelljen. Mesterségesen folytonos félálomban tartja magát, hogy amikor veszélyt érez, hamar vissza tudjon zuhanni a mély alvás állapotába. Ám ezzel csak önmagát árulja el.

A felelősség

Ma a világ és benne Magyarország is egyre súlyosbodó értékválsággal küzd és erről a többség nem hajlandó tudomást venni, vagy, ha igen, ezzel kapcsolatos személyes felelősségét tagadja, a helyzet megoldását áthárítja azokra, akikről úgy véli, hogy hatalmi befolyással bírnak. Ugyanakkor a rendszerváltással beömlő idegen kultúra térhódításának jóváhagyása nem egészen arra világít rá, hogy ez pusztán néhány, éppen hatalmon lévő kisebbség felelőssége volna. Ugyanis, ahogy a rendszerváltozással elhaltak korábbi értékek, viselkedési rutinok, úgy akadtak új eszközök és lehetőségek is a magyarság kezébe, azt pedig, hogy egy-egy társadalmi változásra miként reagál egy közösség, legalább részben mindig maga választja meg. A rendszerváltás és az azóta eltelt idő pedig valamelyest azt bizonyította, hogy vannak, olyan eszközök, melyekkel nem tudunk helyesen bánni, ha birtokunkba kerülnek. És ez a kijelentés elsősorban az erkölcsi vonatkozást érinti, ugyanis az említett jelenség hatása abban mutatkozik meg, ahogy bánunk egymással.
Mint, ahogy minden társadalmi jelenség a népesség egészét érinti, a szegénységet sem lehet vizsgálni egy kisközösség vagy néhány társadalmi szervezet felelősségeként. A szegénység össztársadalmi kérdés. A kérdéshez való viszonyában pedig a nemzet szellemisége mutatkozik meg. A szegénységhez való viszony arra mutat rá, hogy miként tekint az ember a másik ember létbizonytalanságára, mennyire tiszteli polgártársa életét, élethez való jogát, emberi méltóságát. A kulcskérdés az, hogy az ember mennyire engedi azt, hogy a másik embernek jobb legyen, akár a saját maga kárára is, vagy rosszabb, a maga javára. Ott, ahol nincsen összetartozás érzés, és stabil, évszázadokra, évezredekre visszanyúló közösség- és hagyománytudat, ez megengedhetővé válik. A kérdés túlmutat a pusztán nacionalista, vagy politikai eszmék világán. Ez a kérdés egész egyszerűen és konkrétan pusztán emberi, erkölcsi kérdés. Az ember veleszületett erkölcsi érzékéhez kötött. Az egyedüli indok ennek figyelmen kívül hagyására pedig csak az alapvető emberi, erkölcsi értékektől való eltávolodás lehet.

A szegénység, mint élethelyzet

Az világos, hogy a szegénységben élő ember alapvető alkotmányos és emberi jogaival teljes mértékben semmiképpen sem tud élni, hogy pontosan mekkora ez az arány, az szegénységének mértékétől függ. Ez az arányosság pontosan leírható Abraham Maslow képletével. Maslow elmélete szerint a legalapvetőbb rendű emberi szükségletek a létfenntartás szükségletei, a legmagasabb rendűek pedig az önmegvalósítással összefüggésbe hozható szükségletek. A legalapvetőbb és a legmagasabb rendű szükségletek között a hierarchikus rendszer alapján a következők állnak a hierarchiában elfoglalt helyük szerint, emelkedő sorrendben: a létbiztonsággal és védelemmel kapcsolatos szükségletek, szociális szükségletek, az elismerés és megbecsülés szükségletei. E képlettel leírva a szegénységet, mint élethelyzetet egyszerűen levonható a konzekvencia, hogy minél szegényebb valaki annál kevesebb esélye van az önmegvalósításra, a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok kiépítésére, saját, alapvető biztonságérzetének megteremtésére, mert ezek biztosítása a modern piacgazdaság viszonyai között egyedül a pénztőkétől függ. Ahogy pedig József Attila már 1924-ben megírta: „Aki szegény, az a legszegényebb.„
Szociológiai vizsgálatok sora írja le, hogy a szegénység egyértelmű társadalmi kirekesztettséggel jár. A szegény emberek nyilvánvalóan hiányt szenvednek a társadalom vagyoni és kulturális tőkéjének érdemi elosztásakor. A szegény családba született vagy idő közben elszegényedő családban élő felnőtt életesélyei halmozottan hátrányos helyzethez vezethetnek. A szegény sorsú gyermeknek, ha csak nem szakad ki a szegénységből, esélye sincs a társadalmi átlaghoz viszonyított normális életpályát bejárni. A fejlődéséhez szükséges élelmezést, egészségügyi ellátást nem kapja meg, megfelelő oktatásban nem részesül, és a szegénység okozta személyiségtorzulások következtében a biztonságérzetet nyújtó családi közeg is csak hiányosan biztosított számára. Így felnőttként a társadalomba beilleszkedni nem képes, mivel „versenyképes” életpályája nincsen. Érzelemvilága, biztonságérzete sérült, a szükséges képesítésekkel nem rendelkezik, anyagi tőke nem áll rendelkezésére, fiatal felnőttként esélyek nélkül kezdi meg önálló életpályáját. Mivel versenyképes „életpályát” nem tud felmutatni, további kudarcok érik, melyek hiábavalóság érzetét erősítik. Jó esetben talál magának valamifajta kereső tevékenységet, megélhetési forrást és alapvető szükségleteit biztosítani tudja, rosszabb esetben nem boldogul és a szociális ellátórendszer segítségére szorul, még rosszabb esetben feladja életét, vagy deviáns életpályára lép. A Magyarországon a ’94-s nagy munkanélküliségi hullám kapcsán végzett vizsgálatokból tudjuk, hogy a munkanélküli ember a munkanélkülivé válást követő időszakban ugyanazokon a mentális stádiumokon megy keresztül, melyeket Elisabeth Kübler-Ross a haldoklás és a halál kapcsán kimutatott, ezek: 1. a probléma elutasítása és izoláció; 2. düh, irigység, harag 3. alkudozás; 4. a veszteség érzése, depresszió; 5. elfogadás, beletörődés. A munkanélküliség vizsgálatok két dologra derítettek fényt: 1. a legtöbb munkanélküli nem jut el az elfogadás, beletörődés stádiumáig és megreked a korábbi stádiumoknál, ennek következtében személyisége lényegesen sérül; 2. ha el is jut az elfogadás stádiumáig, az elfogadás nála nem tiszta helyzetértékeléshez és a megoldás meglátásához vezet, hanem apátiához, lemondáshoz. Mindez a szegénység szempontjából azért érdekes, mert a szegény sorsa jutott emberek ugyanezeken a stádiumokon mennek keresztül egyéni életpályájuk során, és viselkedésük, helyzetértékelésük, problémakezelési stratégiájuk is megegyezik a munkanélküliség vizsgálatok kapcsán a munkanélküliek viselkedésével összefüggésben kimutatott eredményekkel, nem beszélve arról, hogy a szegénysor és a munkanélküli lét szorosan összefügg.
A felnőttkori elszegényedés, szegénnyé válás különösen aktuális kérdés az utóbbi évek belföldi gazdasági viszonyait tekintve. A 2008-ban bekövetkezett és azóta is tartó gazdasági válság mostanra újabb, a ’94-shez hasonló munkanélküliségi hullámot eredményezett, nem beszélve a fokozatosan tetőződő hitelválságról. Egyértelmű, hogy e két tényező együttes fellépése katasztrofálisan hatott a magyar lakosság életére. A munkanélküliség hatásairól korábban már volt szó, az ez estben is érvényes. Viszont a helyzethez fűződő lakáshelyzet bizonytalanság és a közüzemi számlák fizetési képtelenségének veszélye okozta érzelmi feszültség demoralizáló hatása korábban nem látott és meg nem tapaszt lelki terhet jelent a csapdahelyzetbe került lakossága számára. Csapdahelyzetről itt azért lehet beszélni, mert azok a családok, akiknek az életére kihatással volt és van a válság, egyszerűen nem tudnak jól, elég jól dönteni, mivel számukra minden lehetséges probléma megoldási lehetőség veszteséggel jár. A helyzet így vázolható fel röviden:
Azok számára, akik 2008 novembere, vagyis a válság kezdete előtt főként deviza alapú lakáshitelt vettek fel,  a havi hiteltörlesztő részlet a kétszeresére, háromszorosára emelkedett. Ez az arány azóta sem csökkent jelentős mértékben. Ahhoz, hogy a megemelkedett törlesztő részletet a havi lakásfenntartási költségek mellett egy család fizetni tudja, plusz bevételekre, kiegészítő jövedelmekre lett volna szüksége. Ezzel szemben a cégek elbocsátással reagáltak a kialakult helyzetre, így egy-egy család összbevétele nemhogy nőt volna, de csökkent. Ebben a helyzetben a családok döntési helyzetbe kényszerültek: vagy a megemelkedett törlesztő részletet fizetik, vagy a lakásrezsit. Azért, hogy lakhatásukat megtartsák, és a hitelszerződést a bank nem bontsa fel, a bankhitelt törlesztették, minek hatására jelentős lakásrezsi hátralékok keletkeztek. Ugyanakkor, ha a család nem akarta, hogy a közüzemi szolgáltatásból kikapcsolják, vagy hogy fizetését letiltsák, illetve, hogy a keletkezett rezsihátralék végrehajtás alá kerüljön, legalább részletekben el kellett kezdenie törleszteni a lakásrezsit és annak hátralékát. Mivel a munkavállalás lehetőségei tovább szűkültek, a család ismét döntési helyzetbe kényszerült: vagy a rezsit fizeti, vagy a bankhitelt. Az időközben megemelkedett rezsiáraknak köszönhetően viszont a rezsifizetés és a közüzemi hátralékok kiegyenlítése lehetetlenné vált. Ennek következtében vagy azért vesztette el valaki a lakását, mert a rezsit nem tudta fizetni, vagy azért, mert a bankhitelt nem törlesztette. A bevezetett banki kedvezmények, engedmények nem változtattak jelentősen a helyzeten, míg a munkanélküliség fokozódott.
A helyzet egyértelmű vesztesei azok voltak, akik munkaerő piaci kvalitásaikat vagy kapcsolati tőkéjüket tekintve nem tudtak legalább kiegészítő, de legfőképpen főállást vállalni. Basil Bernstein megállapításaiból is tudjuk, hogy a társadalomban való boldoguláshoz háromfajta tőke szükséges: 1. pénztőke; 2. kapcsolati tőke; 3. kulturális (vagy ismereti) tőke. A magyar munkaerőpiacra rátekintve egyértelművé válik, hogy abban már a válság bekövetkezése előtt is elsősorban a kapcsolati tőkének volt a legjelentősebb szerepe, vagyis, aki ismerős révén álláshelyet tudott szerezni, az munkához és így jövedelemhez juthatott. Majdnem, de csak majdnem ennyire fontos szerepet játszott a válság előtt a munkavállalásban a tudás vagy ismereti tőke, tehát a megszerzett képesítések és a munkagyakorlat mennyisége és minősége. E tekintetben már a válság előtt is megfigyelhetőek voltak a munkaerőpiac torz működésének vonásai a munkavállalás tekintetében, mivel munkához elsősorban az jutott a tudástőke által, aki aktuálisan piacképes szakképesítéssel rendelkezett, nem pedig az, akinek jelentős munkatapasztalata volt, illetve a képzési rendszer ésszerűtlen működtetésének köszönhetően rengeteg olyan szereplő lépett a munkaerőpiacra, aki gazdasági szempontból haszontalan szakmát tanult.
Ezek az arányok a válságot követően felerősödtek. A korábban hátrányos munkaerőpiaci helyzetben  lévő rétegek (pályakezdők, idősek, kismamák, valamilyen fogyatékkal élők stb.) helyzete tovább romlott, mivel kapcsolati tőke nélkül még az aktív korban lévő, piacképes szakmával rendelkező munkanélküliek előtt is beszűkültek a munkavállalási lehetőségek. A helyzet pedig megint elsősorban mentális szempontból különösen aggasztó, ugyanis egyre növekvő embertömegek érzik azt, hogy nincs rájuk szükség! És akkor még nem esett szó azokról a társadalmi rétegekről, akik a válság előtt is mélyszegénységben éltek. A helyzet azért félelmetes, mert például a rendszerváltás előtti évtizedekben tilos volt Magyarországon szegénységről, vagy munkanélküliségről beszélni, ma viszont lehet, de látszólag nincs a helyzetre hathatós megoldás. Ez pedig tartósan rombolja a közmorált.
Néhány gondolat erejéig érdemes e fejezetben az egyes generációk életmódja és életpályája közötti különbségekre is kitérni, mely egyébként is gyakori feszültségforrás a társadalmi együttélés tekintetében. A ma aktív munkavállalói korba lépő generáció és e csoport nagyszülői generációjának életmódja, életpályája között hatalmas különbségek mutatkoznak. Mindkét generáció élete más miatt, más módon volt nehéz, de a nagyszülői generációnak noha a korábbi rendszer hátrányaival szembe kellett néznie, viszont a létbiztonság sokkal elérhetőbb volt számára, munkához szakképesítés nélkül viszonylag könnyen jutott (pl. nyolc osztály elvégzése után lehetett tanító), lakáshelyzete az olcsó bérlakásoknak, szolgálati lakásoknak, vagy a kedvezményes tanácsi kölcsönöknek köszönhetően sok esetben egész egyszerűen megoldható volt. A szülői házat 18-22 évesen biztonságban elhagyhatta. A mai fiatal generáció alapvetően más rendszerbe születik bele. Életlehetőségei kivívásáért versenyeznie kell. Elhelyezkedése minimum piacképes felsőfokú szakképesítéshez és nyelvismerethez kötött. Műveltségében Európai vagy inkább világpolgárnak kell lennie. Versenyképessé válása érdekében képeznie kell magát. Amíg pedig képzi magát a legtöbb esetben a szülői házat elhagyni nem tudja, így minimum 25-30 éves koráig a szülőkkel közös háztartásban él. A családalapítás, a gyermekvállalás ideje kitolódik számára. Családi tőke hiányában lakáshoz jutni a szükséges önrész hiánya miatt gyakran még hitellel sem tud, esetleg albérletet bérelhet. Ha mégis lakáshitelhez jut, kérdés, hogy képes-e azt fizetni? Mivel saját, egyéni életpályájára kell koncentrálnia a gyermekvállalás sok esetben elmarad, sőt még az igény sem lép fel erre vonatkozólag. Ha mégis, ahogy egy tanulmány írta a gyermekvállalás – még a rendelkezésre álló családtámogatások mellett is –: öngyilkosság.  
Magyarország minden tekintetben elsősorban külföldi ideológiákat, szervezési modelleket követ. Mára teljes mértékben elsajátította a szabadpiaci viszonyokhoz hozzárendelhető gondolatiságot, mely szerint ma bárkiből lehet bármi! Ami önmagában véve teljesen igaz, de az az ideológia, amit például a médián keresztül is folyamatosan sulykolnak, nem mutat rá a felkiáltás árnyoldalára. Ugyanis bárkiből lehet bármi, de lefelé és fölfelé is! A gyors reakciókészségű, tanulékony, alkalmazkodó állampolgár, aki a szükséges anyagi vagy kapcsolati tőkével rendelkezik, valóban bármit elérhet. Mások számára viszont könnyen adottá válhat a gyors és támogatásmentes társadalmi lecsúszás. A piac szabad áramlásának köszönhetően bármikor fel lehet emelkedni, és bármikor alá lehet zuhanni. Felül a lehetőségekben nincsen határ (pedig ez se jó), alul pedig semmilyen eszköz, vagy rendszer nem fogja fel a lefelé zuhanót. A fentlét ugyanakkor csak a folyamatos versenyben maradás mellett lehet tartós, míg a lentlét hosszas, kitartó, szorgalmas cselekvés mellett is. Az idegen ideológiák átvétele tehát magával hozta a mintatársadalmak működési modelljeinek hátrányait is. Ráadásul alapvetően is egy olyan társadalmi felépítményre lett ráerőltetve, melyre nem feltétlenül volt alkalmazható. A folyamatos európai és világpolgárrá válás nyomása mellett Magyarországnak saját belső feszültségeivel is folyamatosan küzdeni kellett és kell. Addig pedig, amíg belül nincs rend, az a bázis sem áll rendelkezésre, melyre a világpolgárságot építeni lehet. Ennek eredménye a társadalmi tanácstalanság és a teljes identitásvesztés állapota. Egyéb támpontok híján a magyar állampolgár most kényszerűen külföldi modelleket követ életmódjában. Mindeközben saját szellemkincse, gazdasági szereplőnként való jelenléte felőrlődik. A magyar piacról egyértelműen kiszorultak a magyar termékek. A Magyarországon világviszonylatban egyedülálló termékkincsek külföldre kerülnek, vagy kihasználatlanul vegetálnak. Ma szinte kivétel nélkül külföldi, vagy külföldi mintára létrejött műsorokat nézünk, idegen divat szerint öltözködünk, tanulunk, gondolkodunk. Ugyanakkor a történelem kíméletlenül rámutat arra, hogy egy társadalom valóban sikeres csak akkor lehet, ha saját ideológiai érdekeit és hagyományait követi.
A nemzeti bizonytalanság tudat és a nehéz sorsú emberek énképének alakítása szempontjából a média jelenleg különösen káros tevékenységet végez. Mégpedig azért, mert a következőket hirdeti: bárkiből lehet bármi, bárki helyettesíthető bárkivel, a plasztikus, alkalmazkodó, gyakran csalással és erőszakkal előrejutó ember sikeres lehet. Ezen kívül például egy átlagos esti TV műsorban nagyjából annak lehetünk tanúi, hogy aki már egyébként is sikeres, az hogy válik még sikeresebbé, illetve azért, mert sikeres, mennyire boldog életet tud élni, főként mert rendelkezik az ehhez szükséges anyagi fedezettel. Ha pedig a néző elhiszi, hogy itt bárkiből bármi lehet és ennek csak az az akadálya, hogy ő nem birtokolja az ehhez és boldogsághoz szükséges tőkét, életét és saját személyét értéktelennek fogja tartani. Ha nem hiszi el, hogy itt bárkiből bármi lehet, akkor is feszültséget él át, mert tudja, hogy ebben az országban csak azoknak lehet még jobb a helyzete, akiknek már egyébként is jó. A legfontosabb szerepe és felelőssége ebből a szempontból a hírműsoroknak van, hisz a néző nagy százaléka pusztán ezekből tájékozódik a világ aktualitásairól. A híradónak alapvetően az volna a funkciója, hogy tájékoztasson arról, amit a világról általánosan tudni illenék, közölje a közösség (jelen esetben Magyarország) örömhíreit, felhívja a figyelmet a közügyekre, közproblémákra (pl. szegénység). Ezzel szemben a híradóban semmi másról nem hallani, mint bulvárhírekről, halálesetekről, bűncselekményekről. Sajnos az egyéni felelősséget itt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert a néző választja meg, hogy mit néz. De, a kérdést semmiképp sem lehet ennyivel elintézni.

Következtetések

A Magyarországon kialakult helyzetet sokan felismerték és egyre több szerveződés alakul például a szegénység kérdésének kezelésére is. Ezek a szerveződések azonban elsősorban a kérdés anyagi oldalával foglalkoznak. Itt így nem történik egyéb, mint piaci átcsoportosítás. A társadalmi vagyon egy része átcsoportosul egyik helyről a másikra enyhítve valamit a rászorulók fizikális nehézségein, de tartós megoldás és főként mentális segítségnyújtás ez esetben sem születik, történik. Azt régóta tudjuk, hogy anyagi eszközökkel csak tüzet oltani lehet, illetve, hogy a megelőzés sokkal olcsóbb volna, mint egy-egy probléma kezelése. A nem elég jól körvonalazott célok és a konkrét célcsoportra való pontatlan fókuszálás miatt a szociálpolitika gyakran gazdaságtalanul működik.
De nem ez a legnagyobb baj! Elsősorban olyan szerveződésekre volna szüksége az országnak, amely a gondolkodásmódját tartja egészséges mederben. Az elmúlt évtizedek folyamán kialakított gondolkodásmódra és társadalmi reflexekre kitekintve nyugodtan kijelenthetjük, hogy ebben az országban az ember embernek farkasa lett. Ha a nép szenved, elsősorban azért szenved, mert tagjai egymás ellen fordultak, versenytársaivá váltak polgártársaiknak. Ezen csak oly módon lehet változtatni, ha a lakosság gondolkodásmódját minden generációt érintően vissza sikerül terelni egy korábbi, kiegyensúlyozottabb, emberibb mederbe. A legfontosabb feladat ezzel kapcsolatban a fiatal generációk nevelésével összefüggésben adódik. Minden fiatalnak egészen kiskortól el kell sajátítania az emberré válás, az állampolgárrá válás kritériumait. A társadalomba való beilleszkedés kulcskérdése pedig nem egy adott szakképesítés megszerzése kell, hogy legyen, hanem egy egymásért felelősséget vállaló közösségbe való beilleszkedésé.
Hogy pontosan milyen eszmerendszer elsajátítása mentén lehet mindezt megvalósítani az nem kérdés. A Magyar szellemi hagyomány a világ egyik leggazdagabb hagyománya. Példaértékű szellemkincsünk van! Ilyesfajta lelki és szellemi táplálékkal kitöltve a jelenlegi tanácstalan űrt, újra megnyílik a lehetőség egy lelkiekben és gazdasági értelemben vett gazdagság felé.
Hosszas dolog lenne külön részletezni, hogy mit és pontosan hogyan kéne átalakítani ahhoz, hogy ez az ország visszanyerje a hitét és építkezni tudjon, mivel mára a helyzet a végletekig ki lett élezve. Az egész felépítmény ingatag lábakon áll. Legegyszerűbben azt lehet mondani, hogy mindent újra kéne gondolni, aztán ismét fel kellene építeni egy magyarságot. Ezt sehogy máshogy nem lehet végrehajtani, mint egységben. A kulcsfogalom minden esetben az összefogás. A különféle jóléti szerveződések legfontosabb szerepe abban lehet, hogy közös célokat definiálnak, összefognak és olyan szellemi kampányt indítanak, mely képes átalakítani a közgondolkodást. Ki kell alakítani az egységtudatot. A közös célt mindenki ügyévé kell tenni. Tudomásul kell vennünk, hogy a másik élete a mi életünk is. Az egy nemzethez tartozók sorsa összetartozik. Ahogy bánunk egymással, közös sorsunk is olyan lesz. Ehhez leginkább egy dologra van szükség: arra, hogy merjünk! Sajnos, alapfogalmak újradefiniálására kell sort keríteni. Le kell fektetnünk ismét, hogy mit jelent a hűség, a felelősség, az igazmondás, az igazságosság és a felelősség. Mint nemzet, újra meg kell születünk és fel kell nőnünk feladatainkhoz. Ha ezt sikerül megvalósítanunk, akkor leszünk képesek felnőni ahhoz a gondolathoz, amit Vörösmarty Mihály fogalmazott meg a Gondolatok a könyvtárban című verse utolsó soraiban: „Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt!”
A szegénység kérdése tehát elsősorban szellemi, spirituális kérdés. Ott, ahol egységtudat van és a nép összhangban él eredeti természetével, hagyományával nem létezik szegénység. Mindenkire vigyáznunk kell, mert az indviduumban csak az képeződik le, ami megszületett és érvényre jutott a kollektívumban.
Egy valóban gazdag nép elsősorban lelkében gazdag és csak ennek következményeként válik lehetségessé, hogy anyagi értelemben is gazdag lehegyen. Ha egy-egy ország szellemi hanyatlását összevetjük anyagi hanyatlásával az ok-okozati összefüggés világosan kimutatható.
„Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket.” – mondta Jézus. Ez az üzenet pedig most minden eddiginél aktuálisabb, ugyanis a legfőbb kérdés az: tudunk-e szeretetben összefogni? „Amíg minden magyar testvér nem fog össze minden magyar testvérrel, nem lesz feltámadás ebben a hazában. Sem szellemi értelemben, sem lelki értelemben, sem pedig anyagi értelemben.” – mondta egy előadásában Born Gergely, magyarságkutató. Magyarország a szeretet országa, a Föld szíve. Ha ez az ország beteg, a világ is beteg, ha azonban képessé válik a gyógyulásra, fényt hoz a világba is. Ezért pedig mindnyájan tehetünk, sőt ez mindnyájunk felelőssége!

















* Ez a szövegrész javarészt a Lebegés című írásomból lett ebbe a szövegbe dolgozva.