„Világéletemben mindössze két helyen éreztem
igazán otthonosan magam: a könyvtárban és a múzeumban. Valójában a kettő között
nincs különbség, mindkettő templom, szentély, melyből kincset rabolni nemhogy
nem bűn, de egyenesen kötelező és kívánatos. Ilyen kincsek pedig számolatlan
hemzsegnek időben és térben egyaránt e szentélyekben, persze ezt csak a
beavatottak tudják. Beavatott pedig az, aki ismeri a szentély, a kávé és a
cigaretta háromságát. Ő képes érzékei által egyszerre energiát rabolni a
tárgyakból, ismeretet az írásos hagyatékból, életesszenciát a jelenlévő emberi
lélekkincsekből, élvezetet és életérzést a kávé zamatából és a dohány ízéből.
Ezek a szentélyek egyszerre ötvözik
a temetők, a meditációs termek, a tudományos laborok és szülőszobák hangulatát,
mert valami mindig meghal bennük, valami megvilágosodik, megint valami pedig
éppen megszületik, egy időben, egy helyen. E szentélyek csarnokaiban a múlt, a
jelen és a jövő egy olyan sajátos szintézise érhető tetten, mely magasabbra
emeli a jelenlévők tudatszintjét. Itt mindig titkokra derül fény. Elsősorban az ember önmaga számára fedi fel
itt titkait, de egyáltalán nem meglepő az sem, ha ennek tanúi vannak, vagy
spontán örömérzetében megosztja azt mással is. Ugyanis, amikor valaki ráébred
valamire, vagy bevall magának valamit, a lét is nyíltabbá, nyilvánvalóbbá,
befogadhatóbbá válik számára, mely éppen embertársa alakjában vetül ki szíve
lelki szemei elé, melyet meglátva elönti őt a szenvedély vagy a szeretet.
Megmagyarázni kellően és illendően ezt nem tudja, de e problémán hamar túl is
lép, mivel a szeretet okánál sokkal lényegesebb számára maga a szeretet érzése.
Hétköznapi mivoltában pedig ezt keveset tapasztalja. Léte általában véve zárt
lét, a szeretet elhívására érzéketlen. Vágyik rá, de nem tudja, hogy érje azt
utol. A szentélyekben ezen töprengenie nem kell, ott az önátadás önkéntelen
megtörténik. Csupán éreznie szükséges.
Ahol egyszerre lüktet a történelem
és az ember mindenkori szelleme, az gyakorlóhely. Egy életérzés gyakorlóhelye,
melyből az idők során hagyomány lett. Van, aki csak azért jár effajta
szentélyekbe, hogy ezt az érzést, ezt a hagyományt újra és újra megélje. Az
ilyen látogató azt figyeli, hogy hogyan hat a múlt a jelen képviselőre. Miként
olvadnak egybe a régi könyvek, vagy az antik kiállítási tárgyak szemlélőikkel.
Tanúja annak, hogy a jelenlét legyőzi az időt, mivel ahol könyv és antikvitás
együtt jelen van, abból a térből az idő egyszerűen kiszorul. A tanú mindeközben
csak figyeli a többit, elvegyül közöttük, vagy észrevétlen bekuporodik egy
sarokba és szemlélődik. A figyelem által pedig részese lesz a hely
atmoszférájának, ezzel együtt tanul, végső soron pedig egyfajta eksztázist él
át, olyat, amilyet máshol nem tapasztalhat. Ha teheti, ez alatt kávét szürcsöl
és cigarettát szív. Éspedig tudja, hogy tehet-e ilyet vagy sem, mert az ilyen
ember felkészült! Jól tudja, hogy mely szentély meglátogatása előtt kell elnyomnia
a bejárat előtt cigarettáját, vagy, hogy ugyanide mely kávézó esik legközelebb,
aminek ablakából azért már, ha csak kívülről is, de nyakon lehet csípni a
szentélyből nyomokban kiszűrődő atmoszférát. A szentélyekben tanút a lelkek
néma, kifejezéstelen arcok és merev, lassan mozgó testek mögött meghúzódó
tombolása vonzza. Mert itt a felszín alatt mindenki tombol, ha épp nézelődik,
akkor is, ha pedig netán diskurál valakivel, szintén. Elevenen őrjöng benne a
tettvágy és a tudásszomj.
Az ilyen atmoszférájú helyeken a
kávé íze és a dohány füstje óhatatlanul is szerelembe esik egymással és
kérlelhetetlen, vad szeretkezésbe kezd az ember szájában. Ezt klasszikus
íróink, költőink, gondolkodóink, mesterink stb. nagyon jól tudták, akik olykor
egy-egy gondolategység papírra vetése közben vagy helyett beleszürcsöltek
italukba s hozzá, hacsak a hamutartó szélén pihenő cigarettavégből ömlő füstöt
is, de magukba szívták. A gomolygó cigarettafüst és a hozzáadott kávékorty
ideális keveredési arányának már külön receptje van ilyen körökben. És kell is,
hogy legyen, hiszen itt olyan rituáléról van szó, melynek célja a tudat
felserkentése. A tudat ily módon történő izgatása az őszi, esős napok
hangulatával egybeszőve szinte követhetetlen mértékű tudatszint emelkedést garantál.
Ebben az állapotban pedig az is önkéntelen elkezd filozófiai és szakrális
kérdésekkel foglalkozni, aki egyébként soha nem mutatott erre hajlamot.
Rákérdez léte értelmére, az ember történetiségére, a faj múltjára stb. s
szalvétákra, zsebkendőkre, jobb esetben határidőnaplókba, vagy jegyzetfüzetekbe
firkálva költemények kelnek életre, társasági körben pedig dialógusok
bontakoznak ki, melyek által két lélek olyan közel kerülhet egymáshoz,
amennyire máskor lehet, hogy sosem kerülne. Szellemük ilyenkor belefeledkezik a
másikéba, s annak inspirációjára, általa megihletve kifakad. Kiszakadnak tehát
belőle olyan gondolattársítások, tudattartalmak, melyek hétköznapi magányában
eszébe sem jutnának.
Külön bája van annak, mikor valaki az esőben
úgy kénytelen a zivatar elől futva menekülni, hogy egyik kezében szükségszerűen
elhűlő kávét szorongat, másikban pedig szép lassan kioltódó cigarettát morzsol,
lépésenként igyekezve egyik végtagjával éppen a kávét, másikkal pedig a
cigarettát emelni szájához azzal a céllal, hogy amit lehet, még hasznosítson
ezekből. Ily módon rohanni egy könyvtár vagy egy múzeum bejárata felé az élet
egyik legmegfoghatatlanabb élménye, főleg, ha azt az ember másodmagával teszi.
Belépve egy szentélybe pedig rögtön
a szerelem vár ránk. Nem véletlenül találkák népszerű színtere ez. Az ilyen
helyeken férfi és nő könnyen egymásra talál, mert meglátják és meghallják
egymást eredeti lényegükben. A csend, a rend, a megmunkált közeg, a szellemmel
átitatott formavilágból áradó nyugalom melyet e helyek sugároznak egyfajta
intimitást, és bensőséges hangulatot biztosítanak. A könyvtárakban és a múzeumokban valahogy
mindenki szerelmes lesz valamibe. Ki a múltba, ki az elmúlásba, ki az
újjászületésbe, ki a tudásba, ki a jelenbe, ki a szépségbe, ki pedig éppen
mellette álló kedvesébe stb. Mivel e helyekbe beleköltözik valami olyan,
melyből ezek a fogalmak elvitathatatlanul kiindulnak. Aki még nem volt
szerelmes, javasolt, hogy ilyen helyekre járjon.
A szentélyekben az emberek mindig
egyfajta módon ünnepelnek. Akármilyen küllemmel ide még a mai napig sem szokás
betérni. Íratlan szabály, hogy ehhez az atmoszférához tartozik valamifajta
fennkölt és mindenkitől elvárt elegancia, ami cseppet sem puszta fennhéjázás,
inkább az építkezni vágyó, méltóságteljes jellem attitűdjének sajátos és vonzó
kifejeződése. Itt a nők hölgyekké a férfiak pedig urakká nőnek. Ebbe a
hangulatba pedig megtorlás nélkül betörni ma sem lehet. E méltóságteljes
hangulathoz hozzájárul egyfajta sajátos illat, mely vagy a régi könyvekből, vagy
az antik tárgyakból, vagy egyszerűen az ódon épületekből árad, nem tudni
pontosan. De biztosan hozzájárul, mivel a múltat idézi, a múlt pedig valamiért
mindig méltóságteljesen hat, mindig szebb, mint ami most van. Éppen ezért a
lélek emlékezete is beindul, az emberen úrrá lesz a nosztalgikus, múltidéző
hangulat, mert az ember egyébként is szeret az esztétikum világába révedni, még
akkor is, ha azt szubjektív ítélőképessége önkéntelen megszépíti s így
tudhatja, hogy nem teljesen a valóságot észleli. A múltbéli és a távoli mindig
szebb, mert már nem kell, vagy nem lehet kapcsolódnunk hozzá. A múlt egyben
tehetetlen is, sorsán változtatni már nem képes, ezért az ember meg is
sajnálja. Amit pedig az ember sajnál az mindig vonzó.
Én így látom az embert és a szentélyt,
valamint a kettejük kapcsolatához fűződő kellékek viszonyrendszerét. Számomra
percek, legfeljebb órák állnak rendelkezésre megtapasztalni az életet, ám
igazán szerencsésnek mondhatom magam, mivel egészen halálom pillanatáig azt
teszem, ami számomra a legkedvesebb és a legmesszemenőbb mértékig élvezetes.
Csupán eszköz vagyok, de egy folyamat eleme, az érzék kielégítés része is,
miközben van alkalmam tetszésem szerint kiismerni a folyamat egyéb résztvevőit.
Egy olyan atmoszféra alkotóeleme vagyok, melyen nem fog az idő. Az általam
nyújtott élvezetekhez hasonlót senki sem találhat ebben a világban. Minőségem
egyedi és megismételhetetlen. Akárhányszor vágyom csábítani, minden alkalommal
változatlan élvezetben részesítem az arra vágyót…” – fejezte be tűnődését a csészében gőzölgő kávé, miközben jóleső
bizsergéssel töltötte el a testében feloldódó cukordarabka és a pólusait lassan
átitató tej térnyerése. Tűnődésében egész élete és az elődök tapasztalata
pergett le lelki szemei előtt, miközben a csészét szorongató úriember a szája
felé emelte. Lelkében már készült a nyelv, az íny, a fogak stb. legapróbb
zugainak bejárására, hogy aztán a cigarettafüsttel való csókváltás után végleg
a torok felé vegye útját, és a mélybe zuhanjon, ahonnét már nincs visszaút. Ismét
csak kedélyesen és lelkesedéssel vágott neki eme kalandtúrájának, mert tudta,
hogy nyelőcsőbe jutását követően csak teste zuhan alá a mélybe, s szelleme egy
újabb adag frissen lefőzött, gőzölgő, illatos kávéadagban ölt testet.
