Az ember hajlamos arra, hogy
mindent túlírjon, újraírjon, leírjon, felülírjon, átírjon stb. Egyszerűen
szólva tehát grafomániában szenved. Hogy pontosan miért, azt lehet pusztán
találgatni finoman, köntörfalazva, vagy ki is lehet mondani nemes
egyszerűséggel, konkrétan, hidegvérrel, őszintén. Már az ötezer évvel ez előtt
keletkezett Srímad Bhágavatam című
hindu vallásfilozófiai írás így nyilatkozik bevezető fejezetében önmagáról. „…e
Bhágavata Purána a legfelsőbb igazságot tárja fel…Mi szükség hát más írásra?” –
aki pedig olvasta és megértette ezt az írást, az tudja, hogy ebben nincsen
semmiféle túlzás. Éppen ezért, amikor az ember néha elgondolkozik, sehogy sem
érti, hogy ha már a történelem elején megszülettek az ilyen és ehhez hasonló
jellegű írások, mi szükség volt a többire? Hiszen épülni ezekből is tökéletesen
lehetett és lehet, amely irodalmat pedig nem lehet épülésre használni, az az
embernek miféle hasznára válik? Hamvas erre egyszerűen válaszol a Scientia Sacrában: semmifélére, ám az
eredeti helyzetéről megfeledkezett, individualista jellem szükségét érzi annak,
hogy a kollektivizmus helyett énjét a középpontba helyezze és személyes, egyéni
igazságának lenyomatát az abszolútúm ellenében görcsös meggyőződéssel
közreadja.
Viszont, ha
ezt a kérdést feltettük és megválaszoltuk, ebből kiindulva fel kell tennünk azt
a kérdést is, hogy mi értelme volt annak, hogy Hamvas megírta a Scientia Sacrát? A válasz ez esetben
legalább olyan egyszerű, mint amilyen Hamvasé volt fentebb: Hamvas tétele alól
kivételt jelentenek az őrzők művei. Őrzők alatt pedig jelen esetben olyan
szerzőket értünk, akik írásaikban az abszolútumot hozták le ismét az individuum
ellenében, az archaikus tudás őrzőiként definiálhatjuk őket, vagyis mint az
eredeti, ősi, specifikus szakrális üzenet felelevenítőiként,
áthagyományozóiként. Ilyen őrző volt
maga Hamvas is és ez adja Scientia Sacrája
jelentését és jelentőségét is.
E mű esetében
pedig ismét azzal a kérdéssel találkozunk, mint a Srímad Bhágavatam esetében: „…Mi
szükség hát más írásra?” A Scientia
Sacra elolvasása után ugyancsak nem érti az ember, hogy a többivel mit is
kéne kezdenie? Okot erre pedig az ad, hogy a Scientia Sacra emelt szintű
irodalom. Emelt színtűnek pedig ebben
az esetben azt lehet nevezni, aminek szövegezése szépirodalmi, tartalma az abszolútumról
szól, gondolatvilágának hatására pedig az olvasó tudatszintje magasabb szintre
lép, vagyis minden igényt kielégít, végső soron az emberré válás könyve. Aki olvassa, egyszerre fejlődhet az irodalom
és az önismeret terén is.
A fentebb
említett három elem közül talán a harmadik, a tudatszint emelő jelleg a
legfontosabb, mert, ami még nem az abszolútról szól, de az abszolútum felé
emel, az is transzformációt, átalakulást okoz az emberben. Az ilyesfajta
irodalom elsősorban jellemformáló, olvasása után az értő olvasó már nem
ugyanaz, aki előtte volt. Aki ugyanaz marad, vagy legalábbis nem lesz sokkal
több, annak még nem volt birtokában a képesség, hogy az ilyen jellegű irodalmat
magába fogadja. A magába fogadás
pedig itt kulcsfogalom! A Scientia Sacrát
nem kell külön értelmezni, megokolni, magyarázni, továbbfűzni, az önmagát
magyarázza és megokolja. Az olvasó dolga csak annyi vele, hogy az egészet
elejétől a végéig, úgy, ahogy van megélje, magába zárja. Hamvas a Scientia Sacraban szó szerint mindent leírt. A Mindenség leírása alatt
pedig azt értjük, hogy teljes egészében leírta az Egészet, elbeszélte azt, hogy mi a valóság és azt is, amit az
embernek a valóságról tudnia érdemes. A valóságot pedig nem kell tovább
magyarázni. Annak alapvető természete az, hogy amint elkezdik kommentálni, már
csak önmagánál kevesebb lehet, míg végül semmi sem marad meg belőle. A
magyarázat mindig elrugaszkodik a valóságtól.
Témája szerint
a Scientia Sacra az emberiség
spirituális evolúciójának rendszerező kötete, mely úgy beszéli el a
világtörténelem szellemtörténetét, hogy közben megtanítja az olvasót látni. Nem
életmód könyv ez, de az egyetemes életrendszer működésének kritériumait bontja
ki, tematikusan. Ébresztőt fúj, felébreszt és ébren tart, életre hívja az ember
lelkiismeretét és lelki önismeretét
miközben nem tesz mást, minthogy arról beszél, amit a lélek valós helyeztében,
eredeti, tiszta tudatával ismer, tud. Éppen ebben rejlik tudatszint emelő
hatása: nem állít olyat, ami nincs, és mindent kimond, ami valós. A valósnak
pedig az ember nem ellenáll (csak addig amíg a valóság érzékelésére ható
illúziója annyira erős, hogy a valóságot meglátni nem képes, tehát egyfajta
mesterséges tévedésben él), mert a valósban saját természetével találkozik
össze.
A Scientia Sacrában Hamvas írói
magatartását tekintve a tökéletes semlegesség helyzetébe, állapotába
helyezkedik és helyeződik: a dolgok értelmét megfejti, de nem avatkozik bele
azok természetébe, érvel, cáfol, de mindvégig tényszerűen, higgadtan,
objektíven. Magyaráz, de nem a valóságot magyarázza, hanem azt, ami nem az.
Hangvételét a minden kétségtől mentes, magasztos, emelkedett megfogalmazás, a
szilárd bizonyosság hatja át. Ellentétekkel dolgozik – ahogy e téma kifejtői
általában –, azonban művében elejétől foga mindvégig jelen van az ellentétek
világán túlmutató, kettősségektől mentes abszolútúm, mely egyetlen pillanatra
sem válik le a tartalomról. Úgy érkezünk el a mindenségtől a sokaságig, a
finomtól, a bölcstől, a tisztától, a nehézkes, durva, esztelen anyagias minőségig,
hogy közben nem válunk le az Egészről,
sehol sem ragadunk bele az anyagba. Ahogy a Srímad
Bhágavatam X. éneke az összeállítás és az egyetemes, világirodalmi minőség
szempontjából is a Summum bonum vagyis a Legfőbb
Jó elnevezést kapta a szanszkritból angolra történő átfordítás során, úgy
lehetne a Scientia Sacrát Hamvas Béla
munkássága és minimum saját kora és
irodalmi közege Summum bonumának nevezni,
mivel minőségében, ahogy fentebb említettük, mégegyszer: az emberré válás (példátlan) könyve, tehát méltán viseli a Szentség Tudománya címet és rangot.
A védikus
irodalom szerint az emberi létforma kitüntetett helyzet az élővilágban.
Sajátossága abban áll, hogy az élőlény egyedül az emberi létformában képes a
magasabb rendű tudatosságra, a transzcendensről való tájékozódásra. A védikus
irodalom és Hamvas is arra hívja fel a figyelmet, hogy aki ezt a magasabb rendű
tudatosságot nem használja ki, az elvesztegeti az emberi létforma lehetőségének
kincsét.
A Scientia Sacra esetében az olvasó
értetlenül állhat a fölött, hogy Hamvas honnan is ismerte és értette ennyire a
lét kérdéseit, mivel az kétségtelen, hogy a tartalom a puszta lexikális
ismeretek felhalmozásán túlmutat, ilyen
kereken visszaadni ezt a témát kizárólagosan ismereti tudás alapján nem lehet.
Soraiból a tapasztalat, a megélés legalább annyira visszaköszön, mint a
felhalmozott ismereti tudás. Mindenesetre azok számára, akik a valóságot nem
csak megsejteni, hanem megismerni, illetve az emberiség szellemtörténetének
összefüggéseit nemcsak találgatni, hanem átlátni kívánják, a Scientia Sacra kötelező olvasmány!
